Márton András színész, rendező a békéscsabai Jókai Színház felkérésére egy éven keresztül mesterkurzust tart a végzős színésznövendékeknek. Ebből az alkalomból készített vele interjút Nagy Adrienne.
Mi szél hozta Békéscsabára Márton Andrást?
Sok évvel ezelőtt rendeztem itt, a Jókai színházban egy francia vígjátékot, Tege Tóni főszereplésével, és nagyon kellemesen emlékszem vissza erre az előadásra. Ez volt az első tapasztalatom a társulattal. Tavaly, amikor a POSZT versenyprogramját állítottam össze, láttam a Nine című musicalt - amelyet csak azért nem válogattam be, mert bizonyos okok miatt úgy döntöttem, hogy zenés darabok nem szerepelnek összeállításomban -, egy meglehetősen egységes társulat munkáját élvezhettem, néhány kiemelkedő alakítással. Szinte meglepett, hogy itt, a mindenható budapesti kulturális főközponttól távol ilyen igényes munkát láthatok. Ha azonban arra gondolok, hogy Gyulán immár hosszú évek során olyan pezsgő színházi kultúra jött létre, természetesnek látszik, hogy Csaba is hozzáteszi a megye kulturális hírnevének öregbítéséhez a magáét. Mindig is méltánytalannak éreztem, hogy Békéscsabát elkerüli a felkent ítészek érdeklődése, megítélésébe mindig valami lekicsinylés keveredik, amely visszahat a társulat önbecsülésére is. Lassan elhiszik, hogy a helyzetük reménytelen.
Amikor Fekete Péter igazgató úr megkeresett, hogy tartsak egy mesterkurzust a végzős színésznövendékeknek, arra gondoltam, hogy talán a legfontosabb dolgom az lesz, hogy a növendékek önbizalmát - valós tehetségükre alapozva - megerősítsem, és ezzel a fent említett rossz szellem elűzéséhez hozzálássunk.
Van önnek erre valami sajátos receptje?
Nem hiszek a csodareceptekben, inkább azt mondanám, hogy bizonyos dolgok együttállása szükséges ahhoz, hogy egy rossz tendencia jóra forduljon, a negatív pozitívra váltson. Résztvevője voltam annak a kaposvári "jelenségnek", amikor az ország egyik legelhanyagoltabb színháza, néhány "száműzött" színházcsináló könyörtelen munkájának, tehetségének és tisztességének eredményeképpen hamarosan az ország legjobb társulatává vált, és ez mind a mai napig kihat. Itt Csabán új szellem költözik a falak közé. Létrejön egy olyan színházi iskola, épülettel, tananyaggal, tanárokkal, és - remélhetőleg - rengeteg diákkal, ahonnan a következő évek meghatározó színház-szakmai személyiségei, művészek és technikusok lépnek majd ki. A kezdeményezés országos viszonylatban is egyedülálló. Eközben a színház végrehajtott egy nagyon nyugodt vezetőváltást, a társulat életében nem keletkezett törés, de mindenki érzi, hogy a pillanat alkalmas arra, hogy magasabb sebességre kapcsoljon. Az iskola és a színházi műhely óhatatlanul kölcsönhatásba kerül, a spirál felfelé ível. Remélem, hogy tapasztalatommal és tudásommal sikerül majd nekem is valami másra, valami újra irányítanom a színésznövendékek tekintetét. Ha egy telített sóoldatba egy csomóra kötött cérnaszálat lógatunk, akkor ekörül elindul a kristályosodás. Úgy látom, hogy az "oldat" telített, csak a "csomót" kellene belelógatni. Én valahogy így látom a szerepemet a folyamatban.
Ön sok időt töltött Amerikában, diplomataként és színészpedagógusként is szélesebb látószögből szemléli a világot, mint egy vidéki színész. Tanított a budapesti Színművészeti Főiskolán, amerikai egyetemeken, stúdiókban.
Ha az ember kissé távolabbról nézi a dolgokat, minden olyan egyszerűnek látszik, csak éppen azokkal a "fafejűekkel" akik belül vannak nem tudja megértetni, hogy egy tágabb perspektívából nézve kifejezetten rózsás a helyzetük. Aki bent van, csak bentről tud kifelé nézni, aki kint, az viszont csak akkor tud segíteni a bentieken, ha maga is bemegy, azonosul velük, és bentről segít olyan látószöget kialakítani, amely átélhető számukra is.
Magyarországon a színészmesterséget nem színészpedagógusok, hanem színházrendezők, színházigazgatók tanítják. (Az egyszerűség kedvéért most tekintsünk el a nem túl nagyszámú, üdítő kivételtől.) Ezért aztán generációról-generációra testálnak valamit, ami csak egy szelete a színészmesterségnek, de nem az. És ezt örökítik tovább és tovább. Az egyik oktatónál szerzett diploma nem érvényes a másik által vezetett színházban és fordítva. Külföldön a színészpedagógus önálló foglalkozás, hivatás. A színészpedagógus a színészi "céh" saját szabályit tanítja, amelyet a rendező, színházvezető ügy alakíthat, ahogy kívánja, de a mesterségét a színésznek magának kell tudnia. Ez az ő tudása, művészete, ezt "adja el" a piacon. Különlegesen nagy tehetségnek, örökké tanulni vágyó szakembernek, művésznek kell lennie Magyarországon annak a színésznek, aki elmondhatja magáról, hogy tudja a mesterségét, amelyet a "saját kárán" tanult meg.
Ön több színészpedagógiai munkát fordított és doktori disszertációja is ebben a tárgyban íródott. Mi a módszere?
A sorsom úgy alakult, hogy sok-sok évvel ezelőtt összetalálkoztam egy amerikai színésztanárral, Rober Cohennel, aki meghívott a kaliforniai Irvine-i egyetemre tanítani. Módszerét ma világszerte a legkorszerűbb megközelítésnek tartják, generációk nőttek fel rajta, és szereztek elismerést módszerének. Mint gyakorló színész, magam is rengeteget köszönhetek ennek a gondolkodásmódnak, és, hogy mindezt közkinccsé tegyem, lefordítottam a Játék hatalma, később pedig a Színészmesterség alapjai című munkáit. Sokat dolgoztam vele együtt rendezett amerikai színpadon, fordítottam és rendeztem darabját, publikáltunk közösen is, rendszeres, mondhatni baráti kapcsolatban vagyunk.
A módszer lényege, hogy a színész figyelmét kifelé, a másik személyre irányítsa, a valóságos interaktivitást helyezi a befelé fordulás, a cselekvést a viselkedés, a figyelmet az érzelmek önmagukért való felmutatása és a győzni vágyást az önsajnálat, moralizálás elé. Nem annyira a színpadi karakter motivációját, mint inkább az aspirációját, azaz vágyait, céljait állítja a színész gondolkodásának középpontjába.
Meddig tart a mesterkurzus, és kik vesznek részt azon?
Egész évben, havonta egy-két alkalommal, a végzős növendékek számára.
Sok sikert kívánok munkájához
Köszönöm.
Nagy Adrienne