Bizonyára, még sokan emlékeznek arra, az időszakra, amikor kötelező állami műsorszünet volt a televízióban hétfőnként, azért, hogy a polgárok menjenek színházba és ezzel növeljék saját kulturális fejlődésüket. Ma már nincs ilyen, hiszen a televízió és a színház együttes működését semmi sem szabályozza, sőt televíziók támogatnak színházi bemutatókat és televíziós reklámokban hirdetik a nagy színházak az előadásaikat. A mai Magyarországon több éves kimaradás után (mert ugye nem feledkeztünk meg a szakszervezeti színházi előadásokról, ahová, jó kis Ikarusszal vitték az embereket), újra beindult a buszos színházlátogatás, vagyis a színházturizmus.
A kilencvenes évek elején a szakszervezetek megszűnésével megszűntek a kötelező színházlátogatások. Azt azért nem kell elfelejteni, hogy bizonyos előadásokat azért kellett megnézni, hogy telt házat könyvelhessen el a pártvezér ismerőse, aki színházigazgató lett. Az elmúlt 50-60 évben visszatekintve nagyon sok olyan előadás volt nagyon sikeres, amelyre ma vért izzadva szereznek nézőt a direktorok.
A bürokrácia és a piac ma már részben gazdasági alapon működteti ezeket az intézményeket, hiszem produkálni kell nézőket, mert bizonyos támogatások, csak ilyen formában kaphatóak meg. Mint mindenhol ebben a világban is vannak, egyenlőbb intézmények, ahol sztárok dolgoznak, így több mindent megtehetnek.
Természetesen ez ma is így van, hiszen, még az egyik színházat bezárják, vagy csőd szélén van, esetleg a lebontásáról beszélnek (Magyarország ebben élenjáró, hiszen két Nemzeti Színházunkat is lebontottak), addig mások 5-6 hónapra előre eladják az összes jegyet kiemelt áron és azt sem tudják, hogy milyen magas költségvetésű produkciót állítsanak színpadra.
Csak, hogy néhány címet említsünk a listából: Chicago, Az Operaház Fantomja, Volt egyszer egy csapat, Mozart, Rómeó és Júlia és A Szépség és a Szörnyeteg.
Természetesen ez sokakat arra ösztönzött, hogy vállalkozást építsenek erre a színházas bizniszre. Mert ez az. Az ország nagyvárosaiból folyamatosan indulnak színházbuszok a fővárosba. Ezen utazási formát igénybevevőknek a részvételi díj tartalmazza az utazást és a belépőjegy árát (természetesen ezek nem az első sorba szólnak).
Egy személy például 7.500,-Ftért nézheti meg a Madách színpadán a Fantom, Christine és Raoul történetét. Ha a színészek tudását, a zenei minőséget, a díszletek csodálatos világát nézzük, akkor ez az ár nem is mondható soknak.
Ezekben az utazásokban, azért vannak kellemetlen dolgok is, bár ez most nem a lebeszélés helye. Színházba, ugyebár az ember nem farmerben és pólóban megy, de egy 3-4 órás utat kosztümben és öltönyben végigülni nem egy leányálom.
Senkinek sem ajánlom ezt a formát, mert az utazás elején a még szépen vasalt ruhánk, a színházba éréskor már kreppelt, csíkos és bordázott lesz.
A megoldás (még ha puritánnak is tűnik) az, hogy visszük magunkkal a csini ruhánkat. Mielőtt bemegyünk a színházba, látogassunk meg egy kávézót és ott a mosdóban (jobb megoldás híján) öltözzünk át.
Ha fogyasztunk, akkor nem szólhatnak semmit sem! A vendégek mi vagyunk! Ha bárki kötözködne, mondjuk, azt, hogy leöntöttük magunkat valamivel.
Amikor megvolt a ruhaváltás, akkor már büszkén vonulhatunk szépen vasalt ruhánkban a színház előcsarnokában, ahol nem fog rajtunk látszódni az, hogy busszal jöttünk. Sajnos, ennek a kulturális körnek az egyik tulajdonsága az, hogy mindenki megnéz mindenkit és ki is beszélik rendesen, de így nem kell semmitől sem tartanunk.
A buszos verzió sokak életét megkönnyítheti, hiszen nem kell saját szervezésbe bocsátkozni. Ugye nem újdonság, ha azt mondom, hogy a vidékieknek szinte lehetetlen jegyet foglalni (hiába van Internetes és telefonos lehetőség is megadva), hacsak fel nem utaznak Budapestre.
Mivel a színházak is pénzből élnek (legfőképpen az adózók pénzéből, tehát a jegyet igénylő pénzéből is), így a lefoglalt jegy nem biztos, ezért inkább eladják, mert abból azonnal látják a bevételt.
Mindezeket leszámítva színházba járni öröm, mert olyan élményeket szerezhetünk, amelyet sehol máshol.
Szöllősi Gábor