1921. március 8 – án született Nagytétényben a híres író, költő, műfordító és forgatókönyvíró Romhányi József. A rímhányó Romhányiként emlegetett zseni egyszerre mutatott rá emberi gyengeségeinkre és a magyar nyelv nagyszerűségére.

Költeményei rólunk, emberekről, a mi hibáinkról, kicsinyességeinkről szólnak. Ezeket az emberi tulajdonságokat bújtatta  állatbőrbe, rajzfilmfigurákba, s zseniális humorával, éleslátásával, bravúros verselési technikájával, szó- és rímjátékok ezreivel (ezért országszerte "Rímhányó"-nak hívták) érte el, hogy önfeledten tudjunk kacagni, szórakozni saját magunkon.

Művei, úgy gondolom világszerte egyedülállóak, kérdés, hogy le lehet – e fordítani munkáit úgy, hogy közben ne veszítsenek értékükből. Engedjetek meg egy kis egészséges nemzeti öntudatot: zseniális, egyedi nyelvből alkotott zseniális műveket egy hatalmas zseni. A választ sejthetitek.

Pályája:

  • Tanulmányait a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában végezte,
  • 1951-ben lett a Magyar Rádió dramaturgja,
  • 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetője,
  • 1960-1962 között a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője,
  • 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja.

Főbb munkái:

  • Több opera szövegkönyvének írója (Horusitzky Zoltán: Báthory Zsigmond (1960) és Ránki György: Muzsikus Péter (1963))
  • Fordítások (Gluck: Orfeusz, Rossini: Ory Grófja, Orff Az okos lány, és a Macskák c. musical)
  • Közkedvelt televíziós animációs filmek szövegírója (Mézga Aladár különös kalandjai; Kérem a következőt – „Dr. Bubó”, William Hanna és Joseph Barbara rajzfilmjei és a Flinstone-család verses szövegmagyarítása)
  • Gyerekkönyvek (Mese az egérfarkincájáról (verses mese, Bp., 1966); Tíz pici coca (versesképeskönyv, Bp., 1969); Mézga Aladár különleges kalandjai (fantasztikus r., Bp., 1974); Doktor Bubó (humoros, rajzos elbeszélésciklus, Ternovszky Béla rajzaival, Bp., 1979); Szamárfül (szatirikus versek, (p., 1983)).

1983-ban érdemes művész lett, mely elismerésnek nem örvendhetett sokáig, mert május 7-én meghalt.

Nagyobb tisztelettel nem adózhatunk iránta annál, mintha olvassuk a világon egyedülálló verseit, műveit. Legyen itt a tiszteletére néhány:

 

Romhányi József: Marhalevél

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából eképpen:

Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbôgni nem restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tôgyemet,
gondolatom egyre Ön körül ôgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelôkelôbb!
Midôn megláttam a legelô elôtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önrôl ábrándozom kérôdzve,
vad féltés öl a szívemig férkôzve,
és átjárja ó mind a kín,
velôscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat,
csupa gôg,
mely után az egész tehéncsorda bôg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az Önért égô tehenet,
válaszoljon hamar rája.
Üdvözli Önt a marhája.

Im a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta elôtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...

 

A bűnbánó elefánt

Az elefánt elmélázva
a tópartra kocogott,
és nem vette észre lent a
fűben a kis pocokot.
Szerencsére agyon mégsem taposta,
csak az egyik lábikóját
egyengette laposra.
- Ej, de bánt, ej, de bánt! -
sopánkodott az elefánt.
- Hogy sajnállak, szegényke!
Büntetésül te most tízszer
ráhághatsz az enyémre!"

Sírfeliratok

Zebra:

Tévedés áldozata vagyok.
Az elefánt átkelt rajtam gyalog...

 

Seregély:

Elhunytam, mert ez idén
sörét nőtt a venyigén.
Szüretkor a puskák
rám szórták a mustját.

 

Hangya:

Kinek járandója csak egy apró morzsa,
ne kapjon fel veknit, mert ez lesz a sorsa.

 

Nerc:

Hogy lenyúztak, ó, én árva,
Elvittek az operába!
Lógott ott meg hód, nyest, menyét,
Ó, hogy utálom a zenét!

 

Gödény:

Ha volna sírkövem, megtudnád belőle,
azért nincs, mert azt is elittam előre.

 

Egy sáska a hadból:

Vajon én nyugszom itt, vagy egy másik sáska?
...Várnom kell az esti névsorolvasásra.

 

Vakondok:

Feltemettek. Azt se tudom, kicsodák.
Most felülről szagolom az ibolyát.

 

Cerkóf:

Azt hittem, a kókusz még éretlen.
Tévedtem.

 

Hülye tyúk:

Csábos voltam csitri jérce koromtól
Az érckakas rámugrott a toronyból.

 

Galamb:

Dörgedelmes intelmemből tanulj, hogyha tudsz:
Az ágyúcső égnek mered, mégsem galambdúc.

 

Lajhár:

Lustább voltam én, mint mások.
Pihegettem. De ez már sok!

 

Szarvashiba

Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi époszban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
   Itt követte el a hibát.
   Írt szonettet, elégiát,
   s a lánykérést elódázta.
   Kínban égve, könnyben ázva
   nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.

 

A pék pókja

Az apróka
pók-apóka,
s a porhanyó
potrohú
pókanyó
a pékségben
a szennyezett
mennyezetre
nyálból való
máló
hálót
font, -
pont.
A kópé
póknép
pótlék-
hálókat eresztve
keresztbe
a pókasztal fölött,
hálóból ebédlőt kötött.
Félt a péppel pepecselő pék,
hogy odapök
a pók,
illetve a liszttel
hintett púpos pépre tisztel.
Ezért leseperte az apróka
pókpárt a padlóra.
Csattant a fapapucs -
Fuccs!
Így járt pórul a két pupák
pék
pók.
Pukk.

 

A teve fohásza

Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró, szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
S oly rettentő messze meg az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
  - Tevék ura!
  Te tevél tevévé engem eleve,
  teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
  Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
  de tévednél, vélvén,
  vén híved neved feledve
  elvetemedve
  vádol.
  Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
  mivel levet - vert vederbe
  feltekerve - nem vedelve
  lett betelve
  a te tevéd szenvedelme.
  Te nevedbe
  legyen eme
  neveletlen tevetetem
  eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.

 

Szamármese

  Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt
egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre.
  De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt
Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc,
kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő
dőre öreg.
  Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit
és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő-
lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős
pörgeszőrű göndör csődöre.
  Szomszédságban élt a fösvény Szemere,
annak volt egy nőstény szamara.
  A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett
hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara
számára, ezért sok szemérmes szamárkönny
szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú
szamara szemére.
  Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön
ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál
szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet
szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált?
  Öszvért!

 

Lulu