ÚJ GEOMETRIA
Valaha úgy tanultátok
hogy két pont között
a legrövidebb út
egy egyenes.
Én pedig most azt tanítom néktek
hogy két pont között
a legrövidebb út
ha egyhelyben maradtok.
A hatvanas évek elején (a Mester negyvenes éveiben járt akkoriban) házunk udvarán, iskola után (táska a sarokba hajítva) döngetem a deszkakaput. Az udvari kisajtón belép egy számomra szokatlan eleganciájú „bácsi“. Jól szabott öltöny - persze mellénnyel -, fényesre vikszolt cipő. Apám - mint megtudom: egykori osztálytársak - után érdeklődik.
Zavart válaszom - „betegeknél van“ - után kíváncsian szemléli buzgólkodásom. A labda pattan, ő könnyed mozdulattal levegőbe lendíti lábát, s a labda a fényes cipőhöz ragad. Beszélgetni kezd velem: Szusza, Zsengellér, Deák Bamba. (Hihetetlenül hamar tudott kisgyerekekkel hangot találni!) Majd én már a kapu előtt, ő pedig fegyelmezett mozdulatokkal a labdához lép, én jobbra vetődöm, a labda balra csattan a kapun. Zsengellér Ábel rúgta így a 11-est, kommentálja. Később sportkönyveket bújva döbbentem rá, kiről is beszélt.
Illetlen kíváncsisággal hallgatóztam mindig, amikor arra vetődött. Valami furcsa delejt árasztott magából. S a beszélgetések: a nyári színkör, s a kedves szubrett - mind, mind érthetetlen rejtélyként borultak rám.
Évek múltán versekről kezdett beszélni, meg hogy mit olvasok. A futballból maradt azért, csak hát ő Újpest, én Fradi (ez ügyben én önkritikus; ő önkritikátlan: ebben is).
Aztán úgy féltudatos korszakomban: anyám bablevesre invitálta, ő engem ajándékozott meg a Tisztességes írás egy ágrólszakadt példányával, meg hát egy számomra azóta is legkedvesebb ajánlásával:
„Jó barátsággal, szívesen, szeretettel adom ezt az árva és szegény könyvet; ifjú korom egy szomorkás-boldog korszakát, mely még egyszer feltámaszt valamit a régi Gyulából; az igaziból, akit a mai tízen-huszonévesek már csupán “holttá nyilvánított" állapotában láthatnak-tudhatnak. /Ha egyáltalán látható még...? S tudható még?/
Gyula, „a város“ attól kezdve érdekelt igazán mint „pszichokulturális“ közeg, mint lelki táj. Akkortól kezdett fájni a Színkör, a Göndöcs kert, a kisvasút, a kiskocsmák. Aztán fájni kezdett más is: az át nem élt, csak hazugságokból ismert ‘56, a bolsik, a meg nem ismert, mert meg nem ismertetett irodalom.
Kezembe nyomta egy nap a Féltékenyeket, másnap este ott volt, számon kérően: Hát még nem olvastad el?
Máskor az újságosstandnál kényszerített Népszabadságot a kezembe (azóta se vagyok hajlandó kézbe venni), Pándi „Potyka“ szerkesztette a vasárnapi irodalmi mellékletet, melyben gyakran felbukkant egy-egy Simonyi-vers is. Bizony, a szakma nem mindig vette észre Simonyi korbácscsapásait.
Aztán sorjáztak a kötetek: Önéletrajz helyett, Ne sírjatok, Hatodnapon, s a csúcs: Gyulai krétarajzok, még inkább a Forgácsok egy fakeresztről.
Közben egyszer (de nagy kár, hogy csak egyetlen egyszer az örök szerelem, a színészet. Hogy remélte, hogy Podolin környékén Krúdyból filmeznek, s nem az utóbbi világháborúból.) Fantasztikus volt, nekünk mindenképpen.
Vidékről világirodalmat, vidékről mindent, egy szűk szobából az egész világot, magányból a mindenséget.
Gyarló volt, hát persze, hogy az. Elfogadott mindent: baráttól bablevest, Aczéltól József Attila-díjat (Kossuthot várt!), Kádáréktól Munka Érdemrendet, a tanácstól lakást. S közben szidta, mocskolta, gyalázta a barátot, a tanácsot, de legfőbbképpen a kommunistákat. A barátra csak azért haragudott, mert kevés volt a bableves; a tanácsra, mert rossz lakást adott; a kommunistára viszont azért, mert nem tartotta őket embereknek.
A hatalommal mindig szemben állt. Ő az örök „ellenzéki“ - mindenkivel szemben. Az új világ (nem a mostani „neoúj“, hanem a „régiúj“) ellen ugyanúgy.
Hogy ma mit gondolna, mit mondana?
Káromkodna és fütyörészne.
Simonyi Imre zsarnok volt. Az átlagember számára elviselhetetlen, nyers, gyakran (rendszerint, de csakis motiváltan) obszcén, mégis emelkedett stílusú művész volt, a művész minden lelki labilitásával, arroganciájával.
Szerette a magányt, mint a narkotikumot. A kínzó, gyötrelmes egyedüllétből merített olykor indulatot, netán még verseinek ihlető forrása is a magányba vonulásból eredt. Nem szerette az embereket, az „embert“ viszont annál inkább.
Keveset olvasott, műveletlen, de nagyon intelligens ember volt. Utálta a túl művelt embereket. Ő „csak“ Krúdyt, Márait, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt - és Simonyit olvasott (olykor Ember Gedeont is). Aztán már csak Márait. Persze Márai műveltsége olyan természetes, lélegzetvételünk ritmusát követő; eszünkbe se jut csodálkozni. Van, úgy született, az idegrendszerében volt már az anyaméhben.
Simonyi Imre olykor szenvedett a műveletlenségtől: őt költőtársai művelték. Az Egész látóhatár (Szabó Dezső) tanulmánykötetei derékban félbehajtott lapok sokaságából álltak, így jelölte a fontosnak tartott részeket, egy időszakban.
Fantasztikusan tudott idézni. A szelektív olvasás művészetét mutatta be. Legnagyszerűbben mégis Simonyit szavalta. Estjei a dramaturgia magasiskolájának példái. S hogy szerette, ha nők mondták nagyon is férfias verseit!
In memoriam... Van-e memóriám, van-e memóriánk? Tudunk-e megfelelően emlékezni. Nem torzul-e el minden emlékképünk a múló idő hol homorú, hol domború tükrében? Tudunk-e csak megközelítően felismerhető képet rajzolni arról, aki itt élt közöttünk, szerettük őt vagy gyűlöltük egyféle szenvedéllyel. Mint ahogy szeretett és gyűlölt ő is egyazon hevülettel. Itt élt közöttünk, itt éltünk közelében anélkül, hogy igazán megvallottuk volna érzelmeinket, érzéseinket. Sem ő, sem mi nem voltunk őszinték, holott elemi erővel tört fel benne és bennünk is a kimondhatatlan kimondásának vágya. De sohasem jutottunk el az őszinteségig. Ő pózolva utált bennünket, „kirekesztő” volt a legszélsőségesebb fajtából. Szerette, imádta Szabó Dezsőt, Németh Lászlót; jó, egy idő után kicsit szégyellte, s már csak Krúdy, aztán meg csakis Márai. Persze oldalakat citált Németh Lászlóból, hát még Szabó Dezsőből.
Indulati költő volt, indulatból lett költő. Újságírónak is izgalmas volt, majdnem annyira, mint költőnek. Ember Gedeonként felülmúlhatatlan. Hogy szeretnénk ma ilyen tisztaságot, bátorságot!
S hogy tudott hallgatni: Rákosi alatt segédmunkás volt. Zavarba ejtően, irritálóan elegáns segédmunkás Pesten. A svájcisapkás korszakban hibátlan szabású öltönyben, kalapban járt.
Később, a kádári konszolidáció időszakában, már Gyulán meg valamikor fehér, foltos-tarka ballonkabátban.
Sokadszor akkor hökkentette meg a város közönségét, amikor egy költői estje alkalmával azzal kezdte, hogy ő tulajdonképpen nem is Gyula szülötte.
E bejelentést akkor, ott a több száz (!) hallgató tapintható meglepetéssel fogadta, s elkönyvelte a Mester költői fordulatainak egy újabb példájaként, amellyel újra csak megfricskázza a „helyi hatalmasságokat“.
A Mester irigylésre méltó életet élt: a város, de talán az egész ország (ha nem a földkerekség?!) legfüggetlenebb embereként hunyorított bele a világba. Szeretett és gyűlölt, mint ahogyan őérte is rajongtak számosan, s még többen ellene...
S ő többnyire csak erről vett tudomást: az ellene irányuló gyűlöletről; s nem ok nélkül. Volt benne része éppen elég.
A Mester köré legendák szövődtek: mindenki tudni vélt valami titkot. S ezek témája: haza, lányok, szerelem, futball,..., ‘56.
(Erről csakis szemérmesen szóltak az akkori győztesek is!) A tudatlanságban tartott nemzedékek a Mester által világosíttattak fel ez ügyben is. S persze abban is, hogy mis is az: költészet.
Hogy októberért megégették volna a szakállát? Nem ez a fontos! De hogy embertelenséget rábizonyítani lehetetlen volt, s hogy soha nem kért és nem is kapott kegyelmet!
A legenda tovább bővült: pedig ő maga ki sem mozdult odújából. Tartotta magát önnön értékrendjéhez, a világ akár tetszik, akár nem: javíthatatlan. Mindegy honnan nézzük, innen a kisvárosból, vagy valamely „világközépből“.
A Mester közelében generációk nőttek fel: így vagy úgy, akarva-akaratlanul megteremtette a maga iskoláját. S amíg valakit „nevelt“, addig önzetlen odaadással szerette. Mihelyt a „tanítványt“ leválni érezte, az megszűnt számára létezni.
Kérlelhetetlen, könyörtelen következetességgel ragaszkodott mindig is a maga alkotta világ kikezdhetetlenségéhez.
A Mester ma is hibátlan tartással nézne el fejünk felett. Sokan (legtöbben) a Mester mellett elhaladtukban azt se tudták, hogy Magyarország nagy költője az a nemes tartású, az idő haladtával egyre hibátlanabb eleganciájú Úr.
Petróczki Zoltán visszaemlékezéseit mondta el az avató ünnepségen.