Immanuel Kant: (1724-1804)

Königsbergben született egy szegény nyergesmester családjában. 1740-ben beiratkozott a königsbergi egyetemre, ahol az orvosi és teológiai tanulmányok mellett leginkább a matematika és a metafizika problémái foglalkoztatták.

Ifjú éveiben társasági életet élő, életvidám egyéniség volt, később azonban kimért, szigorú napirend szerint élő úrrá változott.Szülővárosát nem hagyta el soha, s a város közelében lévő tengerpartot sem látta. Jellemét a porosz szellemiség, a pietizmus és a felvilágosodás formálta ki. Pályáját két nagy korszakra különítik el: az ún. kritika előtti (1746-1760) és a kritikai (1770-1790-es évek közepe) korszakra. A fordulatot Az érzéki és szellemi világ formájáról és elveiről c. írása jelezte 1770-ben. A fordulat előtti időszakban Kant a newtoni természetfilozófia és kozmológia (ld. Descartes) kérdéseivel foglalkozott, s ezáltal jutott a később Kant-Laplace elméletnek nevezett elképzelés felismeréséhez. (A Naprendszer nem a teremtés óta meglévő állapot, hanem az ősködből való fejlődés eredménye.) A lét és megismerés, a lét és gondolkodás azonossága és különbözősége foglalkoztatta. Ennek során elemezgette a racionalisták és az empiristák elméleteit, illetve azokat a nehézségeket, melyeket hosszas vitáik ellenére sem tudtak megoldani. Végül Hume ébresztette fel Kantot a "dogmatikus szendergéséből", ugyanis a humei szkepszis hatására látta be, hogy míg a racionalisták csak az észből származó ismereteket fogadják el igaznak, s ennek hatására kialakított merész észkonstrukcióik dogmatizmushoz vezettek. Másfelől viszont az empiristák a tapasztalatok hangsúlyozásával elvesztek a részletekben, és eljutottak az agnoszticizmus eszméjéig, azaz tagadták az igaz ismeretek létjogosultságát és a szubsztanciák megismerhetőségét, s Hume az ok-okozati kapcsolatok lehetetlenségének feltételezésével Kantot a "kopernikuszi fordulat" eszméjére éberesztette. A tiszta ész kritikájában (2. Előszó) határozza meg a fordulat lényegét - a két korábbi irányzat ellentétének feloldását: eddig azt feltételezték, hogy a megismerő elme alkalmazkodik a tárgyakhoz a megismerés során, de a valóság az, hogy a tárgyaknak kell alkalmazkodniuk az ismereteinkhez, mert az értelem szabálya benne foglaltatik az emberben még mielőtt a tárgyak adva volnának. (Azaz a megismerés -kognitiv- feltételei értelmileg meghatározottak már azelőtt, hogy a tárgyakat észlelnénk.) A megismerésnek két módját állapítja meg: 1. a priori, "tapasztalat előtti", azaz minden tapasztalatot nélkülöző ismeret, 2. a posteriori, "tapasztalatot követő", azaz a tapasztalatból származó empirikus ismeret. Az ismeretek logikai ítéletek formájában válnak tudatossá.

Kant megfigyelte, hogy az értelem a priori formái, az idő és a tér adják meg a természettudományos ismeretek bizonyosságát, azaz az értelemben lévő két szemléleti forma megelőzi a tapasztalást, s így még mielőtt megtapasztaltuk valamit, már -eleve- tudhatjuk, hogy a megtapasztalandó dolgot időben és térben létező jelenségként fogjuk érzékelni. A tér nem empirikus fogalom, hanem a priori képzet (egyfajta velünk született képesség), a külső érzékek minden jelenségének formája. Az idő szintén nem empirikus fogalom, apriori adott, szükséges képzet, végtelen, a változás fogalma csak általa lehetséges. A tér és az idő - mint szemléleti formák - az emberi értelem számára rendezik a dolgokat, képzeteket, s emiatt az emberi értelem nem passzív, hanem aktív formáló szerv, mely az emberi elmére ható ingerek közül szelektál. A térben és időben szemlélt dolgok a jelenségek, azaz a puszta képzetek, amikkel a transzcendentális esztétika foglalkozik. A képzeteknek "egy közös képzet alá rendezése" a fogalom, melyet a transzcendentális logika vizsgál.

Főbb művei: Az ég általános természetrajza és elmélete (1755), A tiszta ész kritikája (1781, 1787), A gyakorlati ész kritikája (1788), Az ítélőerő kritikája (1790), Vallás a puszta ész határain belül (1793), Az örök békéhez (1796), Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás (1784)

Lulu