Kedd, 2021. Június 22.Paulina napja  

  Rovatok
. Kezdőlap
. Csemegéző - Ajánló
. Pályázat
. Kitekintő
. Tallózó
. Mozi - Színház
. Könyvajánló
. Olvasóink írták
. Napraforgó
. Korábban írtuk
. Kék Bolygó
. Bemutatkozunk
. Webtanterv
. Archívum
 
 

  Menü
. Kultúrjog
. Kiállítások
. Játszótér
. Linkek
. Kulturális szaknévsor
. REGCIVIL
. Keresés
. Hírlevél
. Partnereink
. Honlapok
szerverünkön
. Impresszum

Szolgáltatásaink
. Szerver üzemeltetés
. Hirdetés
 
 

  Hirdetés
 
 

  Keresés


 
 

  Évfordulók
Évfordulók
1913
1913-ban e napon született Weöres Sándor író

 
 

  Tallózó: Irodalmi oldal - A Városunk Gyomaendrőd írása
JÉKELY Zoltán (1913-1982)
Költő, író, műfordító,

EGY KIÁLLÍTÁS MARGÓJÁRA

?Jómagam ?földi lomjaimat?, miután ellenük fellázadni hatvanévesen sincs kellő bátorságom, két csoportra oszthatom: a pusztán érzelmi becsűekre és olyanokra, melyekért az ószeres is kínálna kisebb-nagyobb pénzösszeget.



De akár az első, akár a második csoportba tartozzanak is, majdnem mindegyikről állíthatom ? a könyveken kívül -, hogy hozzám tartozásuk vagy hozzájuk tartozásom gyökere a gyermekkorból levezethető animisztikus* ragaszkodás" ? írja ?Tárgyaim? című rövid írásában Jékely Zoltán.
A költő ebben az évben lenne 90 éves, s tiszteletére rendezett kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeum, melyet 2003. április 11-től június 20-ig tekinthettek meg az érdeklődők.
Személyes tárgyak, bútorok, könyvek, kéziratok, fotók őrzik a költő múltját, s idézik fel azt a hangulatot, melyben alkothatott; a kialakított írószoba azt a helyet, ahol barátait fogadhatta, ami hosszú sétái, kirándulásai után visszavárta, s ahol mindennapjait élhette.
Fényképek, melyek az időtlenné váló pillanatot hozzák közel a tünékeny jelenben, s villantják fel a kor ? a XX. század ? magyar irodalmának jeles képviselőit?
Reményik Sándor, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kós Károly, Áprily Lajos?
Áprily Lajos, aki Jékely Zoltán édesapja, s akinek nagyságát, erős biztonságát a kisfiú így látta Apa-váró című versében: ?mint egy órjás, tán ő maga a templom?.
Az első rím megtalálása: ?foly a vér? a ?denevér?-re, majd a költő-édesapa biztatására megjelenő első vers az Erdélyi Helikonban, Ballada a kóbor kutyáról címmel.
Enyed, Kolozsvár, Budapest, Velence, Firenze, Róma, Párizs,? Meghatározó helyek?
A tragikus sorsú Erdély, a szülőföld, ahol gyermekkorát töltötte a ?fantasztikus hegyek, alkonyatban süllyedő dombok, fehérlő tornyú falvak? tündérbirodalmában"; Budapest, ahol magyar ? francia ? német szakos bölcsészhallgató, később az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, s távoli vonzások, az európai kultúra központjai, Itália, Gallia földje?
1942-ben feleségül veszi Jancsó Adrienne-t, a színész, előadóművészt, aki sok évtizeden keresztül hűséges társa, verseinek s az erdélyi magyar költészet kincsestárának megszólaltatója. Ő is egy képről néz ránk, egy napsugaras ?régen?volt" időből.
Másutt a horgászbot, mely kedvenc időtöltését, halászszenvedélyét idézi; hatalmas kövek fehérlenek, kavicsok, melyek önálló életet élnek az íróasztal lábánál, s az egyik sarokban ? a magasban ? harangok, több kisebb-nagyobb harang; háttérként gyökérindák terpeszkednek a falon. Harangok ég és föld között, gyökerek behálózva a teret, mélyen a földben, az erdélyiben.
S a határokon, éveken áthajló versek. Versek ég és föld között.

(* kezdetleges elképzelés, amely szerint minden tárgynak megvan a maga lelke, szelleme)
TENGERPARTI ELÉGIA

-Aki siratni akarja hazáját,
utazzék tőle mennél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat-

Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyízű szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.

Magyar költőnek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.

Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! Tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.

Szólok neked, a messzitükrű kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szülője, hordozója, kék elem!

Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!

A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.

Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.

Mihelyt egy bánatom levélbe róttam.
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik s a távol
görbületében népek, nemzetek.

S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak, árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.

S látom apámat és látom anyámat
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.

PSALMUS
Én már rég a harangoké vagyok:
Erdélyben is hányszor megvigasztaltak,
Túlzengvén a boldogok kardalát,
hirdetének nem földi diadalmat.

Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták,
fenn-suhognak a romlott tornyokon
hajnali széllel ütnek homlokon,
szaggatják éjjünk bakacsinját.

A tündöklő nagy ablakokra, ládd,
hogy csapódik a törtszügyű madárhad!
Ott sejti hosszú téli otthonát,
hol az egetkérő gyertyák zihálnak.

Pusztákról jönnek kósza lovasok,
koldusok törnek a kapukhoz utat,
szekeresek és kerékpárosok
kérnek örök szárnyékot ott maguknak.

A menny kárpitján keskeny rés hasad,
Beléfeszül menekvő lelkek éke;
haranghintán így jut a szomjú had
a vad világ elől a szelíd égbe.

APA-VÁRÓ
Nagyenyed, 1920
Kapuban állva, kisfiu mezítláb,
Piszkál lábujjal százlábut, gilisztát;
Hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
Hogy könnyebbé bűvölje azt a várást?
És végre, csengő áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégjum kapuja kitárul,

s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel, sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.

Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,
mint egy órjás, tán ő maga a templom;
elől keskenyre gyűrt vadászkalapja
magasabb, mint a nagy torony sisakja ?

És elborítja, mint valami felleg:
mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol s félkarral ölbekapja:
mint az Isten, olyan erős az Apja.

KIMONDHATATLAN

I.

Az éjben már édes-keserű hold-szag,
s a tücsökhang egy oktávval leszállt;
a nyáron annyi sírást tékozoltak!
A Nagy Panaszt kimondták legalább?

A gyászos ősz suhogó fátyla megjött:
tücsök-búval bélelve bánatom,
csak sóhajtozom itt értük, helyettük ?
mert képtelenség AZT kimondanom.
1933

II.

Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan.
Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan.
E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort!
- De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát mi? S tegnap? Ezer éve?? Talán nem is én éltem át.
1981

 
2003. augusztus 24, vasárnap 
 

 





Kezdőlap : Kitekintő : Tallózó : Mozi-Színház : Bemutatkozunk : Olvasóink írták : Könyvajánló : Pályázat : Csemegéző : Archívum
Kulturális szaknévsor : Linkek : Keresés : Fórum : Impresszum
Szerver üzemeltetés : Hirdetés


Legyen Önnek is honlapja! Készítette, szerkesztette, tárhely: CSABAPROG Kft.