Szombat, 2021. Szeptember 25.Eufrozina, Kende napja  

  Rovatok
. Kezdőlap
. Csemegéző - Ajánló
. Pályázat
. Kitekintő
. Tallózó
. Mozi - Színház
. Könyvajánló
. Olvasóink írták
. Napraforgó
. Korábban írtuk
. Kék Bolygó
. Bemutatkozunk
. Webtanterv
. Archívum
 
 

  Menü
. Kultúrjog
. Kiállítások
. Játszótér
. Linkek
. Kulturális szaknévsor
. REGCIVIL
. Keresés
. Hírlevél
. Partnereink
. Honlapok
szerverünkön
. Impresszum

Szolgáltatásaink
. Szerver üzemeltetés
. Hirdetés
 
 

  Hirdetés
 
 

  Keresés


 
 

  Évfordulók
Évfordulók
1989
1989-ben ezen a napon hunyt el Lehel György karmester

 
 

  Kitekintő: Ünnep – fölös szavak nélkül

Ünnep - Fölös szavak nélkülIlyenkor karácsonytájt rengeteg közhelyet szoktunk hallani és mondani: az otthon, a család, a szeretet ünnepe, Megváltó született, kigyúlnak a gyertyák, jön a betlehemi fény, és mindenki egy kicsit meghatódik, nosztalgiázunk. Van persze egy másik, kevésbé szép és misztikus hangulata is a december hónapnak: mit vegyünk, minden olyan drága; á, ennek már tavaly sem örült a gyerek; állítsátok már fel azt a nyavalyás fát, nekem odaég a vacsora; szaladj le, hátha nyitva még a kisbolt, nincs csillagszóró... Ugye, ez is ismerős?









Aztán, ha minden összejött, akkor összekanalazzuk magunkat, megpróbálunk nem gondolni a kiadásokra, meg a holnapi vendégjárásra, felcsendül a Csendes éj, vagy a Mennyből az angyal, pár perc az ünnep... Ez alatt a pár perc alatt néha átvillan az agyunkon: milyen lehet most a magányosaknak, félelemben, nyomorban élőknek?


A nemrég alakult Deák Ferenc Szabadelvű Egyesület egyik összejövetelén felvetődött, hogy vajon hogyan ünnepelnek, ünnepelnek-e egyáltalán a békéscsabai menekülttáborban? Hiszen több, mint húsz gyermek él itt hosszabb-rövidebb ideje – ők vajon várnak-e valamire így karácsonytájt? Kipattant az ötlet: vigyünk egy fenyőfát, díszeket, szaloncukrot, egy kis ajándékot, hiszen bármennyire el vannak látva, bizonyára jólesik nekik, ha jelét veszik, hogy a külvilág gondol rájuk az ünnepen. Némi jóízű vita is keletkezett arról, hogyan tehetnék ezt úgy, hogy ne sértsék senki hitét, hiszen a karácsony végül is vallási ünnep, s a táborban nem csak keresztények élnek.


Igazi civil szervezés kezdődött: ki-ki a maga lehetőségeit igyekezett kamatoztatni. Anikó és Gyuri szaloncukrot szereztek, Zsolti kifuvarozta a fenyőfát, csokit vett, Tamás és Panka készítették az ajándékcsomagokat, Peti szervezte meg Varga Gábor segítségével, hogy a gyerekek mind ott legyenek, amikor érkezik a kis csapat.

Hogy aztán a gyerekek, vagy az ajándékozók voltak jobban megilletődve, azt nehéz lenne eldönteni. Mindenesetre összegyűltek a kis játékszobában mindannyian, s a magyarul tudó nagyobbak segítségével, no meg kézzel-lábbal mutogatva pillanatok alatt megértették egymást. Nem volt ünnepi beszéd, sem jelmezes Mikulás, sem betlehemi jászol: a sarokban karácsonyi zene szólt halkan egy CD-ről, és az ifjú liberálisok a földön ülve, guggolva együtt díszítették a fát a barnabőrű, feketeszemű aprónéppel. Nagyobbacska, ünneplőruhás, aranyszőke hajú lánykák segítettek, s amikor a fa készen lett, a kis gyerkőcök félreérthetetlen mozdulatokkal kérték a magasra nőtt vendégeket: segítsenek feltenni az általuk készített díszeket, papírfüzéreket a terem falaira. Jókedvű, közös munka folyt, s a derűs fegyelem a csomagocskák kiosztásakor sem tűnt el. A kicsiny iraki, afgán fiúcskák és a velük egykorú szöszke bandavezér, Maxim, láthatóan nagy egyetértésben leltározták a csomagok tartalmát a gyerekek titokzatos nemzetközi nyelvén. Végül az asztalon néhány hosszú, piros gyertya gyúlt, s egy pillanatra áhítatos csend lett: kicsik és nagyok révedve bámultak a fényekre, s közben ki tudja, merre jártak lélekben.


A vendégek szedelőzködni kezdtek, eltelt a délután rövid órája. A gyerekek az ajtóhoz sereglettek, s aki tudta, szóval, aki nem, az mosollyal, ragyogó fekete szemének csillogásával köszönte meg, hogy eljöttek hozzájuk. Majd egy kisfiú váratlanul kezet nyújtott az egyik vendégnek, s a nyakába kapaszkodva jobbról-balról megpuszilta. A többiek követték a példáját, mindenki tartotta az arcát egy pusziért, a fejét egy kis simogatásra. Az egyik anyuka könnyes mosollyal nézte a jelenetet, s csak kezével és szemével intett feléjük: köszönjük.


Nem esett szó vallásról, nem beszéltek a Születésről, sőt a szeretetről sem. Semmi különös nem volt a délutánban. Szégyenlősen átadott, szerény kis édességcsomagok voltak csupán, és egy derűs órányi közös játék, közös munka. A búcsúzás után az udvaron megálltak a fiatalok egy percre, felparázslott egy-két cigaretta, időnként egymásra mosolyogtak, aztán valamelyikük azt mondta:

- Na, menjünk!

Igaz is. Mit kell mindig annyit beszélni?

írta: B. Koltai Gabriella

 
2002. december 22, vasárnap 
 

 





Kezdőlap : Kitekintő : Tallózó : Mozi-Színház : Bemutatkozunk : Olvasóink írták : Könyvajánló : Pályázat : Csemegéző : Archívum
Kulturális szaknévsor : Linkek : Keresés : Fórum : Impresszum
Szerver üzemeltetés : Hirdetés


Legyen Önnek is honlapja! Készítette, szerkesztette, tárhely: CSABAPROG Kft.